Zsebceruza

Eredeti elképzelésünk egy tágabb program lett volna, de ennek megvalósíthatósága a gyakorlatban problémákba ütközött, ezért csak egy részét tudtuk valóban megvalósítani.

Szerettünk volna keresni egy "gyógyítós mesét" és erre fűzni föl egy bábos-drámás előadást és készítős workshopot. Ez lett volna a kvázi "kerettörténet", amit a gyerekek saját maguk írtak volna tovább, így a történetet is ők alakították volna ki.
Beszéltünk Boldizsár Ildikó: Meseterápia című könyvéről illetve a Meseközpontról, amit létrehozott, hogy inspirációt merítsünk mi is ebből a gazdag forrásból.

Azt terveztük, hogy több napos programmal készülünk.

Első nap elmeséljük a kerettörténetet és a gyerekekkel továbbírjuk, kialakítjuk a gyógyítós mesét, "szabadmesét".

Ezután mindenki választ egy szereplőt, akit létrehoz, megjelenít: lerajzolja vagy hurkapálcikabábot készít belőle, stb.. megalkotásához különböző technikák állnak rendelkezésére. Ezzel a szereplővel később azonosulni is fog, ő fogja játszani a megelevenedő történetben.

Így ez az első nap a szabadmese közös kigondolása és egy készítős workshop lett volna a gyerekekkel.

Arra gondoltunk, hogy legyen valami általános struktúrája, kerete a mesének, amit mi "rakunk föl" és ők ezt töltik meg tartalommal. A téma a betegség és a gyógyulási folyamat, ennek során főhőseinket egy boszorkány egy sötét barlang mélyére varázsolja, a kiutat kell megtalálniuk. Megkérjük a gyerekeket, hogy rajzoljanak valamit, ami "fényt ad" - ezzel fog majd a sötétség eloszlani, amikor el is játsszuk az előadást - Aztán megkérjük a gyerekeket, hogy rajzoljanak "gyógyító dolgokat" - ezeket a rajzokat is használjuk később - A főhősök előtt a barlang kivilágosodik, megtalálják a gyógyírt bajukra. Ezután megjelenik egy Sárkány, de ezt a gyerekek csak együtt fogják tudni legyőzni. Megkérdezzük a gyerekektől, hogy mi az a tulajdonsága a saját szereplőjüknek, ami által képes lenne a Sárkányt legyőzni! - például "szép" vagy "okos" vagy "erős" -. Megjegyezzük a válaszokat. Ezután eljátsszuk majd a harcot a Sárkánnyal ahogyan mindegyik szereplő szembe kerül vele és épp azzal a tulajdonságával győzi majd le, amit a legjobbnak ítélt saját magában. A Sárkány legyőzése után már mindannyian kiszabadulnak a barlangból a fényre. Mese vége.

Mi az első nap végén azt mondjuk nekik, hogy elvarázsoljuk most amiket készítettek és magunkkal visszük, hogy holnap újra idevarázsoljuk őket és megelevenedhessenek.
Otthon mi előkészítjük, megfestjük a háttereket, helyszíneket, elkészítjük az egyéb kellékeket és mi is rajzolunk a frissen kialakult meséhez, hogy következő nap elkezdődhessen a játék!A készült mesébe még becsempészhetünk további akadályokat - ezek megjelenítését is előkészítjük, - melyekkel a hősöknek meg kell majd küzdenie.

A második napon pedig eljátsszuk együtt az előadást az elkészített figurákkal, hátterekkel.

Az is felmerült, hogy tervezzük a programot eleve három naposra: első nap a mesét hozzuk létre együtt, második nap a szereplőket, kellékeket, helyszíneket, háttereket különböző technikával és harmadik napon elevenítjük meg az elkészített kellékekkel a mesét egy előadás formájában.

A Madarász utcai Gyermekkórház kórtermeiben szerettünk volna dolgozni a gyerekekkel, felmerült kérdésként, hogy az ambulancián, vagy egy kiválasztott kórteremben játszunk az állandóan bent fekvő gyerekekkel, vagy esetleg a tornateremben.

Gondolkoztunk a gyerekek napirendjén is, mikor volna ideális számukra egy ilyen program időzítése. Arra gondoltunk, hogy tízórai után, ebéd előtt volna a legjobb minden alkalommal kezdenünk, ez nem zavarja az étkezéseket és a délutáni csendes pihenőt sem, mert a gyerekek és a kórház napirendjéhez nekünk is igazodnunk kell.

Azt terveztük, hogy az alkalom után minden napon mi is leülünk egymással megbeszélni az aznapi történéseket, visszanézni a készített anyagokat illetve készülni, készíteni a következő alkalmakra.

Felmerült az is, hogy a hanuka, az advent és a karácsonyi ünnepkör miatt valahogyan becsempésznénk a "fény mitológiáját" a mesébe, ahogyan a beteg kisfiú leereszkedik a barlangba,ahol sötét van és megtalálja a megoldást, a kivezető utat.

Emiatt utána kezdtünk nézni a mitológiai történeteknek, hogy eleve beleillesszük a kerettörténetbe, ilyen irányba tereljük a szabad mesét.

Készültünk volna minden gyereknek búcsú ajándékkal is (üveggolyó például).

Szerettünk volna mindenről videó felvételt készíteni. Sokat beszélgettünk arról, hogy ehhez milyen engedély szükséges, mennyiben etikus, mennyiben nem beteg gyerekekről, hozzátartozóikról felvételt készíteni. Mert ez is egy kényes kérdés, sokan nyitottak erre, sőt örülnek neki - az elkészült, vágott felvételt mindenki számára hozzáférhetővé tettük volna, aki részt vett a projektben, kértünk volna elérhetőséglistát a szülőktől, illetve feltöltöttük volna a kész videót egy olyan helyre, ahol elérhetik mindannyian - de ez sem ennyire egyszerű sajnos a gyakorlatban, sokan nagyon zárkózottak e kérdésben, erőltetni pedig nem szabad. Engedélyt kell kérni az Alapítványtól, akinek nevében dolgozunk, a szülőktől, a gyerekekről, de a Kórháztól is.

Emiatt felmerült, hogy esetleg csak az előadást rögzítenénk, szereplőket, gyerekeket, munkafolyamatot egyáltalán nem és olyan paravánt vagy mágnestáblát választunk, mely megtartja a háttereket és csak ezt az eljátszott mesét rögzítjük videón. Akkora felületet választunk, mely a videó felvétel számára kényelmes, egyben belátható.

Emellett szerettünk volna fényképezni, videózni a készült kis "műalkotásokat" és természetesen a gyerekeket is.

Én szerettem volna egy imaginációs technikát is játszani, tanítani a gyerekeknek. A folyamat során először mindenkinek el kell képzelnie a saját betegségét, állapotát, :"milyen színű? milyen formájú" "van alakja?" stb.. Ezt lerajzolják.

Minden "terápiás nap" elején ezzel a gyakorlattal kezdhettünk vagy zárhattunk volna: "most milyennek látod a betegséged?"

Nagyon érdekes, hiszen ha ezt a gyakorlatot több alkalommal elvégezzük meglátjuk, hogyan változik bennünk ez a belső kép. Sohasem ugyanolyan, ahogyan betegségünk, egészségünk, pillanatnyi érzelmi állapotunk sem.

Ezt a gyakorlatot lehet úgy végezni, hogy először rajzolunk, utána imaginálunk nyitott vagy csukott szemmel - én ekkor egy vezetéses imaginációs gyakorlatot tartok ezzel kapcsolatban, melynek hatására az elképzelt színű és alakú-formájú betegség átalakul, illetve átalakítható -. De úgy is végezhető, hogy először elképzelünk és aztán a "látottakat" lerajzoljuk. Mindenképpen fontos viszont hogy mindkét fajta megjelenítés jelen legyen, a vizuális és a virtuális is.

Ezeket a rajzokat én szerettem volna rögzíteni, eltenni, magam számára kiértékelni és érdekes lett volna egy három napos folyamatban látni a változást a rajzokban rögzített állapotokban.
Ha nagyon elrugaszkodhatnék, akkor én ezeket a kezdeni színeket, állapotokat beleszőttem volna a szabad mesébe is, mint kiindulási alapokat, helyszíneket, háttereket a történethez, ami mindenki belső világában játszódik. Tehát ezeket a "terápiás rajzokat" használhattuk volna a mese hátteréül is - de ez csak szabad asszociáció, lehet hogy nem szabad a két dolgot összekeverni ennyire, jobb ha külön élmények gyakorlatok maradnak.

Eddig jutottunk a projekttervvel elméleti szinten, ennek megvalósítása viszont problémákba ütközött. Egyrészt a Mosolygó Kórház Alapítvány, akiknek Szabó Anna besegít és akik kellékeit és általuk létrehozott lehetőséget a Kórházban használtuk nem egyezett bele a projekttervünkbe. Úgy gondolták - én is többször voltam már hasonló szituációban - hogy nem vagyunk elég képzettek egy ilyen projekt lebonyolításához, hiszen együnk sem végzett szakember, pszichológus, pszichiáter vagy művészetterapeuta. Ezzel kapcsolatban lehetett volna még érvelni - én pl. drámapedagógus vagyok meg sok más egyéb, ami alkalmassá tehetne a feladatra, művészetterápiát is tanultam, Szabó Anna pszichológiát tanul stb.. - de nem akartunk belemenni egy ilyen típusú kommunikációba, hálásak voltunk pusztán a lehetőségért, hogy az Alapítvány szárnyai alatt de mégis saját, független projekttel a Kórházon belül dolgozhattunk az ő ruháikban, ezért az eredeti nagyobb tervet nem valósítottuk meg de a jelenlétet igen!

A gyerekekkel rajzoltunk, vágtunk, festettünk, ragasztottunk, meséltünk.
Egy kevés felvételt is készítettünk róluk alkotás közben és a létrejött alkotásaikról.

Mindannyian nagyon jól éreztük magunkat és úgy váltunk el, hogyha lehetséges, szeretnénk ezt a projektet a jövőben is folytatni önkéntes alapon, az Alapítványon keresztül.